●Prólógus~Cruel World

-Igen Diana! Haza találok nyugalom. Biztos. Anya! Vagyis Diana! Már 19 éve élek itt ugye nem gondolod, hogy nem ismerem az utat?! Persze.  Rendben. Én is szeretlek. Szia.- Melody hangja víz hangzott a londoni repülőtér kijáratánál.Mindenki őt figyelte.Persze, hiszen gyönyörű volt.Bár talán nem is ezért nézték őt annyira. A fehér bot mely segíti őt a tájékozódásban ütemre kopogott a talapzaton. Tudta, hogy mindenki nézi őt.De hát mit tehetne ellene? Egyenes háttal büszkén távozott a helyszínről és bár a nap nem sütött neki akkor is kellet a teljesen sötét szemüveg.

Utálta ha látják a szemét ezért is hordja a vakoknál elengedhetetlen kelléket. Utálta, hogy nem láthatja az embereket, a világot!Minden utált!Az életét!Persze ezzel született így már megszokhatta.Vagy még sem.Meg lehet szokni ezt a szörnyű dolgot egyáltalán? Melody még ennyi év után sem tudta.

Egyenesen haladt egy álló autó felé.

Az összes, a helyszínen lévő járókelő tudta, hogy neki fog menni, de az emberi gyávaság minden egyes embert megakadályozott abban, hogy esetleg segítsen.Senki nem tette így a botjával véletlenül belekarcolt egy szép csíkot az autóba.

-Mi a szar?-ugrott ki az autó tulajdonosa egy húszas éveiben járó fiatal fiú.

Mellie megtorpant és tehetetlenül ácsorgott.Tudta, hogy csinált valamit bár azt nem, hogy mit.

A fiú ügyet sem vetve a kocsi mellett ácsorgó vak Melre leguggolt a járművéhez és a karcnyomot vizsgálva szitkozódott.

-Hogy képzelted ezt?Nem látsz a szemedtől? Most vettem az autót teljesen új! Szépen kifizeted nekem az árát! Komolyan, hogy az emberek már figyelni sem tudnak! Csak úgy neki mész! Hihetetlen...

-Az isten szerelmére Louis nem látod, hogy vak?-ugrott ki az anyósülésről egy göndör hajú fiú és leállította barátját.

A fent említett személy hitetlenkedve megfordult és mérges, komor arca egyből lágyra változott.Megsajnálta őt.

Melody szemeiből csak úgy folytak a könnyek.Megszokta már, hogy újjal mutogatnak rá, de ez különösen rosszul esett a szívének.Hiszen ő nem tehetett róla.

-É..én nagyon sajnálom! Nem akartam ilyeneket mondani csak..-kezdett bele Louis tarkóját simogatva, de Melly közbevágott.

-Nem hagyd csak. Sajnálom azt amit az autóval tettem. Természetesen elküldöm a pénzt a nevedre.Hogy hívnak?-kérdezte még mindig sírva a mi törékeny szívű főhősünk.

-Louis.Louis Tomlinson.-mondta ki szégyenkezve a nevét a fiatal fiú és bűnbánó arccal meredt maga elé.

-Rendben.Holnapra a számládon lesz az összeg.-törölgette a könnyeit Mel.

-Esetleg meghívhatunk magunkkal egy sütire vagy teára a közelbe?Egyébként is, hogy hívnak?-kezdett kedveskedni neki Lou.

-Hagyj légyszíves. Csak hagyj elmenni.-fordult meg hirtelen Melody és lassan most már óvatosan elsétált a fiúk mellett.

-Ezt jól elcseszted haver.-veregette meg barátja vállát a kreol bőrű Zayn.

-Pedig szép lány volt.-kezdett bele Liam is.

-De hát vak.Kinek kéne olyan barátnő?-szállt be a beszélgetésbe Niall is.

A fiúk nem tudták, de Melody mindent hallott.Mivel nincs látása ezért a többi érzékszerve sokkal jobban kifejlődött.

Az utolsó mondat még jobban összetörte az ő -már így is szilánkokban álló- szívét. Fájt neki az amit hallott bár tudta igazuk van.

Amikor úgy érezte, hogy kikerült a fiúk látóteréből leült valamire.Nem tudta mi az de tökéletes volt arra, hogy kisírja magát. Nevelőanyukája közben többször hívta, de ő csak a hívásokat kinyomva ült és pityergett tovább.Különleges telefon volt az övé.Nem a megszokott.Mert ez csak a vakoknak kifejlesztett telefon volt.Rendes ember nem igen értett hozzá.

Eltelhetett körülbelül fél óra, de Mel teljesen elvesztette az időérzékét. Sosem voltak barátai. Se lány se fiú. Még fiúja se hiszen ki szeretne egy olyan barátnőt aki nem lát?!Niall megmondta.SENKI!

Már sötétedett és a kihalt utcarészen is csak Melody hüppögését lehetett hallani.

Aztán megállt mellette valaki.

-Hé segíthetek?-ült le mellé egy gyönyörű arcú, szőke hajú lány.Nem igazán tudta, hogy hogyan kéne hozzászólnia hiszen sosem találkozott még vak emberrel.-Mi a baj?

-Semmi.-rázta meg a fejét a lány.-Ki vagy?Nem akarsz bántani igaz?

-Nem nyugalom.-állította fel az új jövevény.-Dorinda vagyok.

-Hány éves?-kérdezte félénken Mel.

-19.-mosolygott Do.

-Rendben.-nyugodott meg Melody.-Haza tudnál kísérni?-kérdezte félénken.

-Persze.-mondta és belekarolva elindultak az éjszakába.

Ettől a pillanattól kezdve megváltozott valami.Bár még nem tudták, de mostantól hetük élete örökre egybefonódott.